Új szokásom a boldogságom

Inspiráció

Amikor úgy érzed, hogy minden jó úgy, ahogy van, maradhat, ezzel már elégedett tudsz lenni, akkor kezdenek el történni a dolgok. A Jó dolgok. Elkezdesz álmodozni, tervezgetni, akkor szabadulnak fel azok a jótékony energiák, amelyeket eddig megfojtott az elégedetlenség, a bosszankodás, a düh. Olyan, mint amikor friss oxigén áramlik a tüdődbe. Érzed, ahogy a vér zubog az ereidben, kiegyenesedik a gerinced, talán két centivel magasabban tudod hordani az orrod. És az jó, mert szimatot kapsz. Mit is szeretnél csinálni, hova tartasz.

Nekem most újra dereng valami elképzelés a fejemben, valami jövőkép, ami tetszik. Ezzel aztán tudnék azonosulni! Ezt az életet tudnám szeretni. Ez kell nekem! Újra bugyuta vagyok, derűs, fiatal és naiv. NAIV, mint a ma születt szűz. Vagy bárány. Mindenkinek ajánlom ezt az érzést. Nem tudom, hogy kell idejutni. Talán idő kell hozzá, vagy el kell engedni a sok szart. Mindent. Egy módszerem azért mégis csak van, amit megoszthatok Veled, kedves nem létező olvasóm! Amikor változtatni szeretnék valamin, akkor elkezdek futni. Esténként, hetente egyszer, talán kétszer is elmegyek futni. Vagy futóedzést tervezek magamnak, pl.: tíz alkalmat. Azt szoktam mondani, aki tízszer elmegy futni (behatárolható időn belül, harminc nappal kiegyezhetünk), az képes változtatni a dolgain. Ha álláskereső voltam, akkor rendszerint bevált. Addig futottam, amíg meglett az új állás. A futás ajándékozott meg azzal az érzéssel, hogy képes vagyok tenni, képes vagyok akarni, változtatni. Erőt adott és önbizalmat. Most is futok, éppen nem szeretnék új állást, mert megvan, a karcsú derekamért futok, közben mégis megfogant bennem egy új ÉN, aki tetszik, akivel tudnék azonosulni, akarom őt:D Most ezért fogok futni, és nem kevesebbet, mint 42 km-t tűztem ki célul (igaz két hét alatt).

Szabad és JÓ

Semmivel sem vagyok előrébb, mint hátrébb. Senkire és semmire sem számíthatok abban, hogy végre megtaláljam a nyugalmamat. Valahogy szeretném magam jól érezni! Felkelek reggel, átgondolom-megtervezem a napom és aztán végigcsinálom. Ebbe nem sok meglepetés csúszhat, legfeljebb kellemetlen. Ati mindig azt mondja, hogy ahova nézel, oda tartasz. Persze.

Testmozgás és gyerekek. Csak erre szeretnék koncentrálni. Ha oda tartok, ahova nézek, akkor jó anya leszek és jó formában. Egész életemben ezek a jelmondataim. Néha jobban megy, most kevésbé.

Mi van, ha nem is erre vágyok leginkább? Vagy nem csak erre? Autonómiára vágyok, őrültségekre, züllésre és a határok feszegetésére. Ez már nem olyan kellemes viselet, de ha ez is én vagyok, akkor viselem.)

A lelkesedés művészete

Grecsó lázban égek. Most annyira, de annyira rá vagyok kattanva! Nem tudok aludni hajnalban. Beszélgetek vele gondolatban, égek, pezsgek érte. Fogalmazgatom magamban, hogy milyen is volt, néha jó, néha rossz, többször jó, mint rossz. Bevallom, hogy néha untam. Néha elragadott, kisajátított. Felbosszantott. Megmozgatott. A bőröm alá mászott. Megkedveltem, mert annyira esetlen, annyira édes. Lenyűgözött. Természetemnél fogva hajlamos vagyok az elragadtatásra, ezt már megtanultam. Képes vagyok lobogni, imádni, lelkesedni. Most már tudom a helyén kezelni, ettől még nem fogok megőrülni. Olyan mint a gyomorégés, több vizet iszok a kelleténél. Aztán majd lejjebb megy a láz, kipukkad a léggömb.

Mennek a felhők

Kurvára nem izgalmas. Dühös vagyok, fúj a szél. Nem azért vagyok dühös, mert fúj. Hanem attól függetlenül is dühös vagyok, mert megint annyi energia feszít, hogy szétreped az agyam. A felhők cakkosak, a szélük fehéren világít. Elképesztő. Ha ilyet látok, akkor mindig arra gondolok, hogy egy festőnek el sem hinném, hogy ilyen van. Egy kortárs művész bedrogozott túlkapásának nézném. A valóságban ilyen nincs, és mégis van. Ebből az következik, hogy a valóság nem olyan, mint amilyennek ismerem. Sokkal színesebb, vadabb és bátrabb. Megenged magának ilyesmit. Cakkos szélű, hófehér habfelhőket, aminek a közepe kék, mint a vízfesték, az alja szinte fekete. Hogy merészeli? Megteheti. Ezek mindig ilyenek voltak? Mindig így zúgtak? Nem szürkék és bárgyúak? Égen rohangálóak? Lehet, hogy többre képes a természet? Lehet, hogy eddig fel sem néztem. Engem minden esetre meglepett. A többiek tudják? Ők már látták? Hé, emberek! Nézzetek fel, szerintetek? Így néz ki egy unalomtenger?

Mi van, ha másodszor is tévedtem?

Hiába lennénk meg jól, ha soha nem vagyunk együtt! Ő dolgozik látástól Mikulásig, hogy haladjon az építkezés, hogy egyáltalán megéljünk, én meg megrohadok az unalomtól. Nevelhetném a gyerekeimet, csinálhatnám a háztartást, de ez már egyáltalán nem okoz örömöt, kihívást, mert a válással búcsút intettem a családi örömöknek. Ezt már nem lehet elég jól csinálni. Ezek már elvált szülők gyermekei, persze nem írom le őket, életrevaló két kis lurkó, ha megnőnek még lesz esélyük a boldogságra, a teljes életre, mindenre. De én már a tökéletes anya szerepében nem tudok tetszelegni, a bukott anya meg csak arra jó, hogy áttegye őket máról holnapra. Nem hiszek az élet csodáiban, főleg nem hiszek az örök életben, a csalódottságomat meg minek csepegtessem beléjük? Inkább hagyom élni őket, ha érdemben hozzátenni nem tudok. Annyi pénzem nincs, hogy költsem. Saját otthonom nincs, hogy az asszonya legyek. Itt teszek-veszek, túlélek. De ez elég? Nekem biztos, hogy nem. Mert ennél sokkal jobbat is otthagytam már, a még jobb reményében.

Légy szíves kommentálj, szólj hozzám!