Új szokásom a boldogságom

 

Lépcsők. Ma lefelé tartok, és gyorsan szedem a fokokat. Miért sietek? Megállok egy pillanatra, hallgatózok, de semmi. Nem követnek. Csak a saját zihálásom hallatszik. Újra elindulok, most már lassabban. Közben fülelek. Zenét hallok a távolból és embereket, melegség önt el, ez jó. Kellemes. A hely, ahova a lépcső torkollik, tele van. Beszélgető, táncoló, csókolózó, nevető emberek. Néhányan bódultan táncolnak, vagy csak sodródnak a tömeggel. Vállamhoz érnek, lökdösnek, de most ez olyan jó, megnyugtató. Beleolvadok a masszába. Nem teszek mást, csak lehunyom a szemem és érzem őket. Félmeztelen testek, izzadó hátak, karok érnek hozzám, terelgetnek. Rájuk bízom magam. Kapok egy pohár italt. Beleiszok és táncolok. Újra iszok és táncolok. Már a saját verejtékemben fürdök, meleg van, szinte fojtogat. A kijutás nehezebb, mint gondoltam, mintha visszahúzna a tömeg. Mikor kijutok, megcsap a hideg. Nézelődni kezdek, de a sötéten kívül nem sokat látok, és fázni kezdek. Honnan jöttem? Hogy jutok vissza? Ekkor veszem észre a ház falának támaszkodó csuklyást, aki engem figyel. Először dühös leszek, mégis felé indulok.

- Mit keresel itt? - kérdezem elé állva. Fogvacogva. 

- Téged. - meghökkentett a válasza. Szinte tátva marad a szám meglepetésemben, de mégis győz bennem a harag.

- Ne kövess.

- Azt se tudod, hogy hol vagy. - szinte unottan beszélt, minden érzelemtől mentesen. Akkor engem miért idegesít?

- Szállj le rólam. - és elindultam a sötétbe. Tudtam, hogy a lépcső az épületen át vezetett ide, de nem akartam visszamenni a tömegbe. Felfordult a gyomrom a gondolattól. Botladozva távolodtam a fényektől. Néha vissza-vissza néztem, de tényleg úgy tűnt, hogy az ismerősöm magamra hagyott. Most mégsem bántam volna, ha követ. A hideg és a sötét a csontomig hatolt. Álltam és hallgattam a lélegzetem. Csend volt. Ennyire messze kerültem a háztól? A zenét még hallanom kellene, de semmi. A magány  úgy tört rám, mint valami éles gyomortáji fájdalom, összeestem tőle. Nyüszítettem, de magam sem értettem, mi történik velem. Valami fekete űr kezdett szétterjedni a tagjaimban. Elveszthettem az eszméletem, mert arra ébredtem, hogy fekszem a földön.

 

xxx

 

A barlangban ébredve a szokott kép fogadott, hajnali fények. Egy csuklyás alak, háttal nekem.

- Jó reggelt. - köszöntem a hátának. Semmi válasz. Felálltam és úgy éreztem, hogy hozzá kell érjek, annyira mozdulatlan. Lassan, halkan közelítettem, ahogy felé nyúltam, mégis elhúzódott. 

- Nem értem az egészet.

- Tudom.

- Miért nem érinthetlek meg? - a csuklya árnyékot vetett az arcára, nem láthattam a vonásait.

- Megérinthetsz - mondta könnyedén. És valóban megengedte. Kinyújtott kézzel megérintettem a mellkasát. Állta a tekintetem.

- Elhiszel? - nevetett rám. Zavartan hátrébb léptem. Próbáltam megfejteni. 

- Mindig velem leszel?

- Nem tudom, hogy mi lesz mindig.

Sóhajtottam, megint semmi válasz. Kérdés pedig számtalan.

 

xxx

 

- Annyira hiábavaló az egész. Miért is csinálom, nem tudom.

- Akkor ne csináld. 

- Azt se tudom. Nem csinálni is hiábavaló.

- Akkor talán mégis csináld.

- Köszi a bölcs tanácsaidat.

- Ha jól esik, csináld, ha nem ne.

- Ilyen egyszerű? Ugyan. Számtalanszor próbáltam csinálni és számtalanszor próbáltam nem csinálni. Vergődök. Elegem van.

- Ölj meg valakit.

- Köszi a tanácsot, van is egy tippem, hogy kit - erre már mosolyognom kellett.

- Minek is kérdezzelek, néha az az érzésem, hogy nálam is hülyébb vagy.

- Lehet, mégis sokat kérdezel. Mi lenne, ha néha csak hallgatnál.

- Az unalmas.

- Akkor mesélj róla!

- Dühös leszek, ha csak rá gondolok. Ma például azt mondta, hogy nem tudok ígérni semmit. Hát azt be is tartja.

- Azt szeretnéd, ha ígérne?

- Igen, de úgysem hinnék neki, bármit ígérne.

- Hmm.

- Ne hümmögj. Folyton eszembe jut a nap, amikor a boldogságommal kérkedtem. Provokáltak, és kimondtam: boldog vagyok. Annyiszor megbántam, bocsánatot kértem minden égi-földi hatalomtól, alázattal megfogadtam, ilyet többet nem mondok. Kimondott szóval az érzést be nem mocskolom - sírnom kell, ha csak eszembe jut. 

- Az égiek már megbocsátottak, bocsásd meg magadnak a botlást. 

- Megbocsátom magamnak a botlásomat. - mindketten éreztük, hogy ez még erőtlen.

- Időt kérek, hogy megbocsáthassam magamnak a botlásomat - erre már bólintottunk, egyetértően.

- Élni akartál, tapasztalni és hibázni. Most azt teszed.

- Igen, ez igaz, de lázad ellene a szervezetem, csak abban bízok, hogy ez az a sodrás, amibe kívánkoztam. Hogy vezet valahová. Mit kéne tennem?

- Azt mondtad, megbízol magadban, megbízol a hajódban, hiszen te ácsoltad, csiszoltad, jó kis hajó, a sodrás rossz nem lehet, mert úgy hívják, hogy élet.

- Nem akarok fájdalmat okozni azoknak, akiket szeretek, és én sem akarom ezt érezni. Kiszolgáltatott vagyok, mintha nem is én lennék. 

- Én megbízom benned.

- Köszönöm.. én pedig benned, hogy jól ismersz engem. Jobban, mint én magamat, és a szeretteimben is megbízom, hogy jól teszik, amit tesznek, úgy élik az életüket, ahogy azt csak ők tudják.

 

xxxx

 

- Neked elég ennyi? A semmi?

- Olyan nincs, hogy minden. Ha valamit megfogsz, akkor valami mást elengedsz.

- Nem hiszem el, hogy ilyen okos vagy. 

- Nem vagyok, amit mondok, azt te is tudod. 

 

xxxxx

Gyorsan elmondom, hogy mit szeretnék, mert most annyira kristály tisztán látom.
Egy olyan életet, amiben benne vagy te is.

 

xxxxx

A semmiről írni nem lehet. Ezért nem írtam sokáig. Az íráshoz kell valami érzés vagy történés. Gondolat. Megtörtént amitől féltem? Azért történt meg, mert féltem tőle? Talán nem is olyan nagy cucc. Szarul nézek ki. Szarul is érzem magam. Gondolni sem akarok erre, nem akarom felidézni ezt a semmi-érzést, mert megáll a kezem, az eszem és megint nincs mit írnom. Talán inkább arról érdemes írni, hogy egyszer csak felkelsz egy reggel, vagy egyszerűen csak veszel egy levegőt és megdobban újra a szíved, elönt az élek-érzés. Ez az életösztön. Élniakarás. Aki már átélte, az tudja, hogy miről beszélek. Egyáltalán nem akarsz élni, mégis élsz és elkezded érezni. Érzed a tested, lelked. Újra akarsz valamit. Bármit. Reggelizni. Fogyni. Futni. Elfáradni. Egyedül lenni... vagy visszautazni az időben. Ott lenni újra és akkor, ahol és amikor jól érezted magad. Ha bármit is tudsz akarni, akkor már jó úton haladsz. Ha már újra fáj valami, akkor örülni is tudsz majd. Bármi jobb a nem-lét-nél, a semminél, mert ha valami az élettel, a létezéssel összeegyeztethetetlen, akkor az a semmi. A nihil, az üresség, a nem-lét. Lét nem-lét. Ez már a lenni nem lenni kérdés:) A válasz nem lehet más, cksaki a lenni. Mert ha eszedbe jut, ha gondolkozol, ha kérdezel, akkor létezel. 

xxxx

 

Megfigyelni. Enni. Ez az én bölcsességem.

 

xxxx

 

Van az a mocskosul szerelmes állapot. Amikor világítasz. Tudod. (Nem mindenki tudja.) Önfeladással jár. Két lépéssel a föld fölött. Engem az érdekel, hogy az állapot miért nem tartható fenn? És mi van utána. Olyan mint a drog, előbb-utóbb kijózanodsz. Akkor kénytelen vagy újabb adagért folyamodni. Aztán addig lövöd magad, amig tudatodnál vagy. Aztán elengeded magad... és előbb utóbb kijózanodsz, mert amíg nem vagy magadnál, addig lőni sem tudod magad.

xxxx.

  

Rájöttem valamire - már nagyon ideje volt, ennyi önsanyargatás és tépelődés után - teljesen és kizárólag egyedül vagyok. Bármilyen fájdalmas a tény, mégis szabadságérzettel tölt el. Az annyira vágyott, keresett szabadság érzését így sikerül megtalálnom, ha kimondom: egyedül vagyok. Ajánlom mindenkinek! Fogd fel, hogy egyedül vagy. Nem tartozol felelősséggel mások iránt, megfordítva pedig senki sem felelős érted, kizárólag te magad. 

- Önálló döntéseket hozhatsz, kibontakoztathatod saját magad,

- azt teheted, ami jól esik, ez nem önzőség, a szeretteid örülni fognak saját örömödnek, te is örülhetsz az ő sikereiknek,

- nem hibáztathatsz senkit, senkinek semmi köze hozzád, mindenki a saját szerencséje pogácsa,

- jogod van jól érezni magad, vagy éppen szenvedni, nem kell követned semmilyen példát, mintát,

- nem kell halálra aggódnod magad mások sorsa felől, nem te leszel az, aki elrontod bárki életét.

Müller Pétertől olvastam, hogy a halálod pillanatában biztos, hogy eljön az idő, amikor magadra maradsz. Senki sem mehet veled, hiába vesz körül a család, foghatják a kezed, hiába várnak a másik oldalon, hogy elkapjanak, amikor átlendülsz, ott csak te leszel. Egyes egyedül. Lesz aki búcsúztat és lesz aki fogad, de egyedül ülsz a hintán. Épp úgy, mint amikor megszülettél. Emlékszel? Persze, hogy nem:) Ez benne az átverés, a trükk. Amit már születésedkor tudsz, utána elfelejted, egy egész életen át kutatod, keresed, ha nem jönnél rá magad, akkor a halálod pillanatában újra megtapasztalod. Egyedül vagyok. Ez számomra azt jelenti, hogy nincs szükségem senkire. Kész vagyok, egész vagyok. Attól a pillanattól kezdve, hogy a világra jöttem. Nekem ehhez el kellett válnom. Legalábbis jó lenne tudni, hinni, hogy volt valami értelme. Oka nyilván volt, de értelme? Ha már megtörtént, akkor szeretnék értelmet adni neki, hogy többször ne kelljen ezt megélni. Elfogadtam, hogy egyedül vagyok, egy egész vagyok. Ettől a tudattól érzem magam igazán szabadnak. A gyerekekért sem aggódok már annyira. Szerelmem! Rajtad pedig nem fogom számonkérni azt, ami csak rám tartozik: a saját boldogulásom. 

xxx

- Szia Csuklyás! - lefele kellett néznem, nem álltam a pillantását. Talán szégyellem magam?

- Szia te Széplány.

- Hát itt vagyunk. - mondtam bizonytalan hangon.

- Hát itt. - most sem könnyíti meg a mondanivalóm. Ez már mosolyra késztet, olyan mint mindig, igen, ez ő. Nem a kommunikáció vagy a diplomácia mestere. 

- Igazad volt. - mondtam megadóan. Csak nem elpirultam? Ki ez a pirulós hülye?

- Miben is? - lányos zavarom őt is mosolyra késztette. A szája szegletében megjelentek a jól ismert vonások, amiket annyira szeretek. 

- Nem is beszélgetek veled. Olyan idegesítő vagy! 

- Oké. - mondta egyszerűen.

- Még veszekedni sem lehet veled, bármit teszek vagy mondok neked mindegy.

- Veszekedni akarsz? Keress valaki mást hozzá - mosolyog töretlenül. Neki aztán tök mindegy, hogy agyvérzést kapok vagy sem. A szégyellős-megadós hangulatból már-már dührohamra váltok és vissza, míg az ő pulzusa meg sem emelkedik. Hát nem idegesítő? Na jó, mindegy. Inkább nézelődni kezdek. Hol vagyok? Ülök a nappalinkban, a beáramló fényben, az ablak mellett zöld növények, finom szőnyeg, faburkolat, épp ahogy szeretem. Aztán az ágyban fekszem. Meztelen. Sétálok éppen. Most futok. 

- A gyerekek? - kérdezem aggodalommal tele.

- Jól vannak. Odafenn a szobájukban gépeznek. Barnus skypol, Balcsi versenyez. Ne aggódj értük kedvesem. - A kezem után nyúl és megcsókolja, ahogy csak ő tudja, gyengéden, figyelmesen.

- Hány éves vagyok? - valamiért most nagyon fontos a korom. Tipikus nő! Egy szerelmes férfi csókolgatja az ujjait, és a korán aggódik.

- Talán negyven.

- Negyven? - Sikoltom ijedten. Ő ezen hangosan felnevet. Gondtalan, vidám nevetése engem is megnyugtat. Elhallgatok. Nézzük egymást. Aztán eszembe jut, hogy dolgom van.

- Most megyek a dolgomra. 

- Rendben, veled megyek. - kézenfogva indulunk. Hova? A dolgomra. Ami még hátra van.